Ken Follett : A tűzoszlop – Kingsbridge-trilógia III.

Ő volt az utolsó a sokak közt, akiket a pokolra küldtem, de miatta kellett az első gondolnom… A kingsbridge-i székesegyház előtt akasztottuk fel, a szokott vesztőhelyen. Elvégre ha nem vagy képes megölni egy embert Isten színe előtt, akkor talán nem is kellene megölnöd. A békebíró hozta elő a Guildhall, a városháza pincebörtönéből. Jött hátrakötött kézzel, szálegyenesen, kihívó, rettenthetetlen arccal. A tömeg ordítva gúnyolta és átkozta. Mintha nem is látta volna őket. Ám engem észrevett. Találkozott a tekintetünk, és az a pillanatnyi összenézés hosszú volt, mint az élet. Én voltam felelős a haláláért, és ezt ő is tudta. Évtizedekig vadásztam rá. Fel akarta robbantani országunk vezetőinek felét, köztük a királyi család nagyobb részét, egyetlen vérszomjasan barbár merénylettel – ha nem állítottam volna meg. Egész életem azzal telt, hogy ezeket a lehetséges gyilkosokat üldöztem. Sokukat ki is végezték – nem csupán felakasztották, de ki is belezték és felnégyelték, hogy a leggonoszabb bűnözőknek fenntartott legszörnyűbb halállal haljanak. Igen, sokszor megtettem már: végignéztem emberek halálát abban a tudatban, hogy elsősorban miattam kapták meg igazságos és rettenetes büntetésüket. Megtettem a hazámért, amely drága nekem; az uralkodómért, akit szolgálok; és valami másért is, az elvért, a hitért, hogy az embernek joga van a maga módján elképzelni az Istent.