Szinetár 3. – Önéletrajz-szerűségek és egyebek

És nem felejtettem el azt se, amikor Rico Saccani barátom a Vigadóban Rossini-estet vezényelt. Elmentem a koncertre, és az első sorban ültem, mert ott a begipszelt lábamat ki tudtam nyújtani. A szünet előtt az első rész végére maradt a Sevillai borbély nyitánya. És elkezdte a zenekar játszani, de pont a felénél Saccani leintette a zenekart. Odajött hozzám az első sorba, kezembe nyomta a karmesteri pálcát, és intett, hogy folytassam. Nagyon meglepődtem, és ráztam a fejem, hogy nem lehet, de a közönség tapsolni kezdett, és nem hagyták abba. És akkor eldirigáltam a Sevillai borbély nyitány második felét, hogy a hangos siker a karmesteri teljesítménynek, vagy inkább a lábamon levő gipsznek és a mankómnak szólt, az vitatható. De ennek a történetnek, van egy előtörténete, még operettszínházi igazgató koromban 1996-ban Érdi Sándor és Szegvári Katalin, akikkel annak idején együtt készítettük a magyar televízióban a Stúdiót. A legendás kulturális műsort, kitaláltak valami nagyszerűt. Ők még mindig a televízióban dolgoztak, és alapítottak a televízióval egy díjat, vagy minek nevezzem, aminek a neve: Örökös Tagság., és akit oda felvesznek, az onnantól kezdve tagja a „Halhatatlanok Társulatának”. És aki „Halhatatlan”, annak a lábnyomát elhelyezik a pesti Broadwayn, az Operettszínház előtt az aszfaltban, úgy, mint Hollywoodban a sztárokét.